Talán nevelés, talán beállítottság kérdése, hogy ki mennyire elfogadó másokkal szemben. Esetleg mindkettő. Van, aki elemi bölcsességgel utasítja vissza az ítélkezés legtöbb esetben hatástalan és – főképp önmagára nézve – káros mivoltát, van, aki élete végére sem képes elfogadni valamit (egy embert, cselekedetet, ideát), ami nem olyan, mint ő, ami nincs összhangban önnön értékeivel.

Korábban nekem is problémát okozott mások elfogadása. Valódi felháborodottságot éreztem egy rajtam kívülálló, engem közvetve sem érintő cselekedet vagy elgondolás miatt. Egyszerűen más volt.
Valaki másképp gondolkodva, eltérő logikát vagy csak ösztöneit követve döntött. Én nem úgy tettem volna…

Az így kialakult konfliktus lehet nyílt, ekkor a másik szemére vetve közlöm, én másképp cselekedtem volna. Aztán lehet, hogy zártan, mélyen magamban értékelek egy-egy ilyen helyzetet, szavak nélkül, környezetem elől elrejtve véleményemet és érzéseimet.

Hogy melyik a jobb? Szinte mindegy. Ugyanolyan destruktív mindkettő, bár a nyílt kommunikáció sokkal hamarabb hoz megnyugvást az  őrlődő lélek számára. Ám érzéseink felszínre hozatalának és szavakba öntésének is megvan a maga jellemzően emberi csapdája: ítéletemet nem az érintettnek, hanem egy harmadik, szintén kívülálló személynek hirdetem ki. A módszer természetesen így is működik, lelkem megkönnyebbül. A kérdés persze innentől elvi, magamnak kell megválaszolni a kérdést: miért nem álltam az „elítéltem” elé egyenesen, őszintén.

Valamilyen módon mindannyian minősítjük a környezetünket, ez így természetes. Van véleményünk, ilyen az ember, ez ellen nem tehetünk semmit. Negatív jellemvonásról, káros szokásról akkor beszélhetünk, ha jóllehet akaratlanul, de minden – másokat érintő – apróságon vívódni, idegeskedni, harsogni vagy ítélkezni kezdünk.
Beállítottságunk ez esetben emberi kapcsolatainkra lesz a leglátványosabb hatással. Kinek kell egy olyan barát vagy ismerős, aki örökösen kritizálja a körülötte élők tetteit, vagy aki mindezt az érintettek háta mögött teszi, tovább rontva a dolgon?

Lehet, hogy valaki magányos típus és különösebben nem hatja meg, ha ítéleteivel eltaszít magától másokat. Van ilyen is. Ekkor ugyanúgy folytatja a minősítgetést, csak mostantól önmagában.
A bíráskodás ravasz természete viszont csak ekkor kezd megmutatkozni igazán: azzal, hogy mások személyiségét, cselekedeteit, gondolatait bíráljuk, folyamatos negatív ingerekkel bombázzuk az elménket. Az ilyen ember nem csak saját élete és problémái miatt idegeskedik, hanem másokéért is. Az foglalja le – esetenként önmagánál is jobban – ami mással történik, amit más cselekszik. Nem lehet könnyű szerep, irigylésre kicsit sem méltó.

Tanácsot adni persze szabad. Feltéve, hogy kérik – szavakkal, cselekedetekkel. Ellenkező esetben nem érdemes beleszólni vagy ítélkezni mások élete felett. Az nem a sajátunk. Nekünk is van épp elég feladatunk, mindenkinek jobb, ha erre koncentrálunk.

Hogy mi változott, mióta megtanultam őszintén elfogadni másokat? Nyugodtabb, megfontoltabb és talán bölcsebb is lettem. És végre élhetem a saját életem.

ABK